Riporter: Ahogyan azt már az előbb említettük itt van velünk Zlatan Ibrahimovič! Zlatan: (vigyorog)
R: Azt mondják mindig komoly, sosem nevet, erre tessék, sikerült megnevettetnelek! Z: (nevet)
R: A pillanat embere vagy, aki mindig nyer; amerre mész, győzelmet aratsz! Z: Nos, remélem itt is nyerhetek. Jól dolgozom, s remélem, hogy a csapat úgy folytatja majd tovább, ahogy eddig is csinálta… nem aggódom, hiszek az együttesemben! Nagyon sokat dolgozunk céljaink elérése érdekében! Még egy meccs hátra van, remélem, minden jól megy majd, s akkor mondhatjuk, hogy az előző hónapok szinte tökéletesre sikeredtek!
R:… szóval Te nem aggódsz! Bezzeg a többiek igen, amikor meglátnak a pályán… Z: … á, nem…
R:… hát a 192 cm-es magasságoddal eléggé rémisztő lehetsz… Z: 197 cm!!
R:197??? És 47-es lábak? Z: 46-os!!
R: Hát azért ez így elég félelmetesen hangzik… Z: A pályán a munkámat végzem, s hogy ezek a kis körülmények segítenek- e, azt nem tudom, de azért jelentenek némi előnyt!
R: Az újságok azt írják, hogy mindazok az akrobatikus elemek, amiket a pályán láthatunk Tőled, abból a „tényből” fakadnak, hogy Taekwondo bajnok vagy!!?? Ez igaz, vagy csak kitaláció az egész? Z: Igaz, voltam egy párszor edzéseken, de nem vagyok „bajnok”… dehogy is! Azonban a pályán jól jön egy kis gyakorlat!
R: Azt mondják, akkor kezdődött a karriered, vagyis az első kontaktusod a focival akkor volt, amikor 5 évesen kaptál egy pár piros focicipőt, s ezek után nem fordítottál hátat soha többé ennek a sportnak!?! Mindig ilyen munkáról álmodtál? Z: Igen, mindig is erről álmodtam. A labda volt az életem, mindig azzal játszottam. Az első hivatalos profi-szerződésemet 17 évesen írtam alá. Akkor még alacsony volt a fizetésem, nem úgy, mint most, de elégedett és boldog voltam, hiszen minden nap játszhattam… Aztán ott volt az iskola is, amit később otthagytam…
R:… és ügyes voltál a suliban? Z: Igen, sőt, egyenesen zseniális! … szóval otthagytam a sulit, hogy játszhassak, majd egészen az Ajax-hoz való igazolásomig többé-kevésbé minden jól is ment, s a karrierem egyenesen ívelt fölfelé… minden olyan gyorsan történt. Majd kis szerencsével, ahová mentem, győzelmet győzelemre halmoztam. Ezt volt a legfontosabb, így senki sem mondhatott semmit.
R: Amikor kicsi voltál, kinek szurkoltál? A hazád egyik csapatának, vagy mindig is annak drukkoltál, ahol egyben játszottál is? Z: Annak, ahol játszottam. Akkor a legszebb, mikor az ember győz, ha veszít, úgy persze sokkal nehezebb. De, bárhová is igazoltam, azzal számomra egy álom vált valóra. Sokak, mikor otthagynak egy csapatot, győzelmek nélkül, sűrű bocsánatkérésekbe bocsátkoznak. Én nem ilyen vagyok. Ha otthagytam egy együttest, akkor azt néhány trófeával a hátam mögött hagytam ott, és ez a legfontosabb!
R: Ibra milyen édesapa? Z: Ibra, mint apuka… nos, nyugodt. Amikor hazaérek, sajnos nincs sok időm, így a két kisfiamra sem, de ha mégis, akkor együtt játszunk. Próbálom megtenni értük a legtöbbet, mi tőlem telhet, s megadni nekik, amire szükségük van.
R: Rúgott már labdába valamelyikőjük… esetleg a nagyobbacska? Z: Nem igazán tudom, hogy szeretik-e a labdát, vagy sem.
R: Nem? Z: Elég egy a családban, aki játszik… nem akarok konkurenciát!
R: De azért követnek a fiaid, még akkor is, ha még túl kicsik? Z: Á, még túl kicsik. De azt azért már értik, hogy futballozom, de azt még nem, hogy ki is vagyok valójában!
R: Egy olyan bajnok, mint Te, mit csinál, amikor hazaér, s az ajtón kívül hagyja az edzőcuccot? Ott van a feleséged ugyebár, Helena, aki vár Téged, no meg a fiaid. De mi az első dolog, amit csinálsz? Pihensz, tévézel, játszol a Playstation-ön? Z: Igen, játszom Xbox-on, de a legtöbb időt pihenéssel töltöm, ez a legfontosabb, mivel 3 naponta meccsünk van, és persze ott vannak még az edzések is. Így, amikor hazaérek, megpróbálom kipihenni magam a rendelkezésemre álló idő alatt, ami persze nem sok. Emellett játszom a fiaimmal, amihez nincs sok erőm, filmet nézek, és néha bemegyek a központba, ha időm engedi.
R: Feleséged, Helena, mondhatjuk, a te derűd és nyugalmad forrása. Egy alkalommal úgy fogalmaztál, számodra fontos, hogy egy olyan nő legyen melletted, aki képes szembenézni mindenféle helyzettel. Z: Ez így igaz. Már ide s tova egy évtizede, hogy együtt vagyunk. Ő jó pár évvel idősebb nálam. Jól ismer, tudja milyen az én helyzetem. Ha éppen rossz passzban van az ember, vagy nem játszik jól, ő mindig nagyon nyugodt marad. Nem ás a dolgok mélyére, nem kérdezősködik, nem beszél róla, inkább az ellenkezőjét teszi. Próbálja elterelni a gondolataimat, így nem gondolok azokra a dolgokra, egyszóval: a focira. Nagyon jól csinálja!
R: Otthagyta a munkáját, hogy veled mehessen…?! Z: Jól tette!!
R: És hogy kérted meg a kezét, hogy jöjjön hozzád? Nem is tudom… romantikus típus vagy? Z: Eléggé. (vigyorog, mint a tejbe tök)
R: Lehet, hogy ezt inkább tőle kéne kérdeznem?! Z: Nem…Az elején barátok voltunk, majd amikor a Juvéhoz igazoltam, megkérdeztem, nem tart-e velem. Ekkor hagyta ott az állását, a karrierjét. Azóta minden nap együtt vagyunk. Az egész olyan meglepetésszerűen jött. Aztán megérkezett az első fiúnk, s kapcsolatunk egyre szorosabb és erősebb lett.
R: Egy olyan bajnoknak, mint Te, fontos a családi boldogság, a harmónia, hogy gólt szerezzen? Z: Ahhoz, hogy gólt szerezzen az ember, nem tudom. De fontos a családi nyugalom, mert ha jól érzed magad a pályán kívül, akkor egyúttal a pályán is. Szerintem. Én korán kezdtem családalapításba, mert biztos hátteret ad. Nehéz külföldön egyedül egy futballistának, mivel nem viheti magával az egész családját, anyukát, apukát, testvéreket. Ezért is volt már a karrierem elején családom.
R: Ahogy sok más futballistának is. Z: Másoknak is, de nem mindenkinek!
R: Lehet, a többiek inkább diszkóba járnak, ahova Te sosem! Z: Talán a diszkóba járás is „segít” a pályán!
R: Van valamiféle szertartás, amit a pályára lépésed előtt végzel? Esetleg kabala? Vagy inkább Te számítasz kabalának a csapatoknál?! Z: Nem. Nem hiszek az ilyesmikben. Magamban hiszek és kész.
R: Egy mondatod egyszer megmaradt bennem:”Én nem akarok második lenni!”. Z: Nem, mert számomra a „második”, nem létezik. Nekem egyfajta „numero uno” mentalitásom van. Másodikként érkezni, számomra egyet jelent az utolsóval. A mikor a pályára lépek, azt, mint első („numero uno”) teszem, s hogy a csapatom is első (nr.1).
R: Nem gondolod, hogy a gyerekeidnek talán azt is kéne mondani, hogy a játékban való részvétel legalább annyira fontos, s hogy az ember nem lehet mindig a legjobb?! Z: Most a futballról beszélünk, nem? Az életben persze ez nem így megy. Ott az ember más, olyan amilyen, ahogy felnőtt, ahogyan nevelték, amilyen a személyisége. Mindannyian mások vagyunk, de ugyanakkor egyenlők. Tiszteletet adsz és kapsz. Ez a pályán más. Ott átváltozom.
R: Tartod a kapcsolatot a régi munkatársaiddal, kollégáiddal, vagy nem? Megvannak még a régi barátságok? Z: Igen, mind a mai napig jó a viszonyom azokkal, akik jól ismernek engem, de persze nem tartom a kapcsolatot, s nem is beszélek mindenkivel. Elég nehéz mindig csak a fociról csevegni. Szeretek másról is beszélgetni. Együtt vagy valakivel minden nap, a pályán, s azon kívül is, így nincs kedved mindig ugyanarról dumálni. A foci nem olyasvalami, amiről mindenkivel beszélsz.
R: Rögtön könnyen beilleszkedsz egy új csapatba, vagy azért van min dolgoznod, hogy otthon érezhesd magad? Z: Ez a csapattársakon múlik. Ha megérkezel, és mindenkin látod, hogy örömmel fogad, akkor sokkal nyugodtabb és elégedettebb vagy, így könnyebben megy a dolog. Főképp azokkal a játékosokkal nehezebb jól kijönni, akikkel egy poszton játszol, de idővel minden rendben megy.
R: Nemrég kikiáltottak az „új Van Basten”-nek! Jól esik ez a bók? Z: Jól esik, de nem lehet összehasonlítani egy olyan legendával, mint Ő, Maradona, vagy Ronaldo. Ezek a játékosok egyedülállóak, s utánozhatatlanok a maga nemükben, mind tehetség és személyiség tekintetében. Azonban természetesen nagy örömet okoz ilyet hallani.
R: Téged valóban nem érdekel az Aranylabda? Z: Nem.
R: Ne-em? És ha most azt mondanám, hogy megnyerted? Azért elfogadnád? Z: Elfogadnám, persze…de ez nem olyasmi, amire az ember folyamatosan gondol. Manapság az Aranylabda egy egészen más történet. Nem mindig a legjobb nyeri el.
R: Akkor, most hagylak is menni a stadionba, hiszen ma este Milan-Roma meccs van. Nem kérlek, hogy mondj jóslatot, tudom, nem szokásod, de mégis hány gólt szándékozol ma lőni? Z: Remélem ma is betalálok, de nem történik semmi, ha mégsem. Majd igyekszem. Remélem, nyerünk, és sikerül folytatnunk eddigi remek szériánkat… így legalább szép lesz a karácsonyunk.
R: Hogyan gesztikulálsz, amikor gólt szerzel? A legtöbb kollégádnak megvan a standard mozdulata, Neked azonban…? Z: Attól függ, épp milyen érzés tör rám. Mindig meglepetésként ér. Múlik a találat szépségén is, hogy nagy gól-e vagy sem. De általában így (széttárja a karjait, olyan igazán zlatanosan)!
AJÁNLOM AZ OLDALT
